Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.
...
Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.
Ebben a nagy bizonytalanságban bizonyos vagyok abban, hogy gyarlóságunk felszíni rétege alatt az emberek jók akarnak lenni, és azt akarják, hogy szeressék őket. Valójában legtöbb bűnük nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy rövidebb úton jussanak szeretethez. Amikor az ember a halál küszöbére ér - akármilyen képességekkel, lángelmével, befolyással rendelkezett is -, ha halálos ágyán nem veszi körül szeretet, akkor élete merő kudarc volt, és halála hideg borzalom. Én úgy gondolom, ha nekem vagy neked választanunk kellene a gondolat vagy cselekvés két útja között, a halálunkra kellene gondolnunk, és igyekeznünk kellene úgy élni, hogy halálunknak ne örüljön a világ.
- Mit csinálnál, ha meghalnék?
- Ha meghalnál, én is meg akarnék halni.
- Hogy velem lehess?
- Igen. Hogy veled lehessek.
Talán azért lettem ilyen bátor,
mert Te erős vagy,
és én beléd kapaszkodhatom.
Érzem, hogy szorosan fogsz.
De talán Te is kapaszkodsz,
azt hiszed, én vagyok az erős.
Talán a két félelem,
az enyém, és a tiéd
kioltják egymást.
Együtt repülünk,
közben arról énekelünk,
hogy az élet szép.
Üvöltve énekeljük,
nehogy mást meghalljunk.
Csak egymást.
Néha, ha kifáradunk,
akkor csak súgjuk.
Egymásnak.
Hogy egyikünk se féljen.
Közben elfelejtkezünk róla.
Hogy miért kapaszkodunk
ilyen erősen,
Hogy a vér is kicsordul.
Egyre bátrabbak vagyunk.
Tudjuk, a szakadék is
csak egy állomás.
Ott egy szép felhő,
Ott egy szivárvány.
Látod messziről a földet?
Ugye, milyen szép innen?
Gyere menjünk a felhők fölé
Szeretlek, szorítlak, ne félj.
Én se félek.
A búcsúpercek könnyeimet isszák,
Keserűen kristálytiszták,
Ő az utolsó, kivel boldog lehetek.
Nem mehet még el, ennél több emlék kell
Szívem egy bezárt vár,
Senki nem jut be már!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Ahogy megtalálom benne
Mindazt, mit kerestem,
Végleg elmúlik a Szívárványország,
Mert ő is csak egy a sok lélek közül
Mégis mindennél több,
Mert mindenkinél több!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Sejtelmes lebegés,
fájdalmas mámor,
tűnékeny pillanat,
tündöklő zápor.
Könnyező játék,
röpködő fények,
kavargó álmok,
éhező lélek.
A ma is nehéz volt,
s hiába a könnyek,
hiába törlöm le,
holnap sem lesz könnyebb.
A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis.
És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra,
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj.
Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
"Az élet nem csupán a csúcsokon zajlik, hanem sokkal alsóbb szinteken is.. Konyhában, gyerekszobában, játszótéren.
Talán ez a legfontosabb terep, mert a csúcson mindenki jól érzi magát..
A hétköznapi élet sok mindenre tanít, és a gyerekek jó tanítómesterek. Ezt a tanítást kapom nap mint nap tőlük, néha könnyebben viselem, néha nehezebben..Ha könnyebb, én adok, ha nehezebb, én kapok..a türelem gyakorlását, a megállás képességét, a lemondás nehézségét, a várakozás feladatát"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése