- Az Én napom te vagy a felhők fölött.
- A felhőkkel még csak megbirkózom, de egy napfogyatkozással hiába hadakoznék.
örökké szeretni fogom ezt a törékeny emberlányt, ameddig létezem
Most már nem éreztem a szörnyet, sehol sem találtam magamban. Talán a szerelem örökre elhallgattatta.
a az életed csupa harc és vérontás, akkor csak vékony szálak kötnek másokhoz, és ezeket a szálakat könnyű elszakítani.
A szívem vadul kalimpált, a vérem forrón lüktetve, sebesen áramlott az ereimben. A tüdőm csordulásig telt a bőréből áradó édes illattal. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész voltam - nem gyógyult, hanem inkább "soha-meg-nem-sebzett".
Így inkább Júlián gondolkodtam még egy kicsit. Vajon mit csinált volna, ha Rómeó faképnél hagyja, nem azért mert száműzik a városból, hanem mert egyszerűen megunja őt? Vagy mondjuk Rozália alaposan lehordja, és ettől Rómeó meggondolja magát? Vagy nem veszi feleségül Júliát, hanem egyszerűen kereket old? Úgy véltem, tudom, mit érzett volna akkor Júlia.
A szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben.
Le sem vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk sem lenne képes élni: a másikra.
- Rendben van. Felejtsd el a határidőt! Ha ragaszkodsz hozzám, van egy feltételem! Egyetlenegy.
- Feltétel? - kérdeztem fakó hangon. - Miféle feltétel?
Óvatosan, fürkészve nézett rám, és nagyon lassan ejtette a szavakat:
- Előbb gyere hozzám feleségül!
Szájtátva bámultam.
- Oké. És mi a poén?
Felsóhajtott.
- Összetöröd az önbecsülésemet, Bella! Az előbb megkértem a kezed, és te azt hiszed, csak vicc volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése